Történelem

Az emberi tevékenység nyomai már a fiatalabb kőkorszakból kimutathatók a Hortobágyon. A fémkorszak népei, a népvándorlás kori kultúrák hagyományozták reánk a több ezer éves, földből készült kunhalmokat, melyek vallanak a letűnt korok emberének a természethez, a tájhoz fűződő kapcsolatairól, tanúskodnak az egykori vízrajzi, ökológiai viszonyokról, őrzik a kultúra több ezer éves hagyatékát, értékeit.

Hortobágy a legkorábbi helységneveink közé tartozik. A Hortobágy folyót Hortubaguize (Hortobágyvize) néven már 1009-ben említik. Ekkor István király a folyó környékén lévő birtokai közül néhányat az egri püspökségnek adományozott.

Magának a településnek, illetve birtokainak a neve csak 1067 körül tűnik fel – akkoriban a település már pusztulófélben lehetett.

A középkori Hortobágy-környéki települések (Papegyháza, Máta, Balmaz, Árkusd, Csécs, Derzsegyháza, Szabolcs, Zámmonostora) a XIII-XV. században a mongol, tatár pusztítások következtében, a fellépő pestisvész és az élelemhiány miatt elnéptelenedtek.

Az elnéptelenedett területeket Debrecen város vette birtokba zálogjogon. Külterjes, szilaj jószágtartást végeztek, így virágozhatott fel a magyar szürke marha tartása és lábon való értékesítése. Fontos kereskedelmi útvonalakhoz igazodtak. Ilyen volt a “sóút” is, mely az erdélyi sóbányákból vezetett Budára. A sóút a mai napig állnak a pihenőhelyként megépített csárdák (Látóképi, Kadarcsi, Kishortobágyi, Nagyhortobágyi, Meggyes, Patkós, Kaparó).

A vizes időszakban a hidak jelentették a holtágakon való átkelés lehetőségét. A megélénkülő kereskedelmi és útforgalom tette szükségessé egy fahíd építését a mátai gázlónál. Ezt azonban az áradások elmosták, többször leégett, ezért építették meg 1833-ban Povolny Ferenc tervei szerint a kilenclyukú kőhidat, melynek tövében rendezték a messze földön ismerté vált, 1892-től szabadalmas, engedélyezett hídivásárt.

A Hortobágy egykor rendkívül buja növényzettel, erdőkkel, nádrengeteggel benőtt terület volt! 1855. óta, a Tisza szabályozása után azonban kiszáradt, más természeti képződménnyé alakult. A puszta tehát legalább annyira emberkéz műve, mint a természeté.

A századforduló után a hortobágyi puszta egy részén Debrecen város, illetve a debreceni gazdák folytattak gazdálkodó tevékenységet: Kis-Álomzúgban, megalakították a Debrecen-Hortobágyi Magyar Tenyészbika telepet, Árpád-telepen létrejött a törzsjuhászat, Mátán kialakították a kísérleti öntözőtelepet, valamint tógazdaságot üzemeltettek.

A II. világháború után megváltoztak a tulajdonviszonyok, Debrecentől átmenetileg az állam vette át a Hortobágyot Állattenyésztő Nemzeti Telep néven, mely elindulás volt az állami gazdaságok felé. Az ország minden tájáról érkeztek a munkát, megélhetést keresők, majd 1949-től kezdtek működni az önálló állami gazdaságok.

Az ötvenes években megindult a csárda környéki rész betelepülése, a későbbi községközpont kiépülése.

Néhány év alatt felépült egy új falu, mely 1966-ban közigazgatásilag is önállóvá vált.

Az 1973-ban létrejött Magyarország első nemzeti parkja, a Hortobágyi Nemzeti Park, mely 1999-ben Kultúr-táj kategóriában a Világörökség részévé vált.