A zeneszerző, Siófok neves szülötte, az operett fejedelme karosszékben fogadja látogatóit és hódolóit a város Millennium parkjában emelt zenepavilonban. Az operettjeivel fiatalon nagy hírnévre szert tett Kálmán sikereinek tetőpontján működése helyszínéül előbb Bécset, aztán a világot jelentő Párizst és New Yorkot, majd a fasizmus pusztulása után haláláig ismét Párizst választotta. Az öreg művész, immár végleg hazatérve szülővárosába, hanyag eleganciával üldögél a hatalmas és látványos, talán valamelyik operettjében szerepelt krómacél székben. Kifogástalanul szabott öltönye, szorosra kötött nyakkendője, díszzsebkendője jelzi, hogy világfival van dolgunk. Jobb kezében botot tart, de nem hat megtört öregnek, otthonosan érzi magát a számára készített, hófehérre festett pavilonban, miként érezhette bárhol és bármikor a világban. Mellette hajlított lábú, szép asztalka és egy krómacélból készült, hatalmas burájú állólámpa. Mintha semmi sem volna igaz és valóságos, csak kellék, a színház, egyenesen a látszatokra épülő, könnyed operettek világából. A komponista öltönye a bevágódó napsugaraktól aranyként fénylik. Ez, a figura köré varázsolt környezet valahogy hirtelen mégis elgondolkodtatóvá válik, amint az ábrázolt hős Kálmán Imre érzékletesen formált arcába nézünk. A portré most is hangsúlyt kap, világossá teszi, hogy a zeneszerző tudatosan elfogadta ezt a kellékvilágot, tudatosan kimenekült abból a társadalomból, amely származásuk alapján minősítette az embereket és értékelte teljesítményüket. Szinte nem is egy, az úgynevezett léha világot jól ismerő valaki ül a neki készített pavilonban, az árnyékos helyre húzott kényelmes karosszékben, hanem egy pontosan számító üzletember, aki mindig tudta, minek mennyi az ára, miből kell és miből nem szabad engednie. A szobrot 1997. május 17-én avatták fel ünnepélyesen.
Kövessen minket