Történelem

A Hévízi-tó gyógyító hatása már feltehetőleg a rómaiak által is ismert volt, erre utalnak a búvárok által az 1980-as évek elején a tóból gyűjtött pénzérmék és a tó környékén talált oltárkő.

A népvándorláskori leletek is arra utalnak, hogy az erre megfordult germán és szláv népesség is használta a tavat. Hévíz írásos említése első alkalommal egy 1328-ból származó oklevélben történik.

A mai értelemben vett klasszikus hévízi kúra is több mint 200 éves múltra tekint vissza. Az első tanulmány a tóról 1769-ben jelent meg, amelyet Szláby Ferenc, Zala megye tiszti főorvosa, fizikus készített. A fürdő létrehozásában és népszerűsítésében fontos szerepet játszottak a Festeticsek, akiknek a birtokába a XVIII. század közepén került a forrás és környéke. A fürdőélet felvirágoztatása legfőképpen gróf (I.) Festetics Györgynek köszönhető, aki céltudatosan építette ki a fürdőtelepet.

A ma itt működő Szent András Kórház elődjét 1952-ben alapították, azóta fogadnak itt fekvő- és ambuláns betegeket. A teljeskörű diagnosztika és a 200 éves tapasztalattal rendelkező orvosszakmai kompetencia adja a terápia hatékonyságát.

A tó vízháztartásának pontos figyelemmel kísérése érdekében 1990-ben létrehoztak egy megfigyelőrendszert (monitoring-rendszer), amely a nap 24 órájában gyűjti össze az adatokat a vízhozamról, hőfokról és a térség karsztvízszintjéről. A megfigyelőrendszert a Hévízi-tó Alapítvány üzemelteti. Folyamatosan folynak vízkémiai és biológiai ellenőrzővizsgálatok is.

Maga Hévíz település Hévízszentandrás és Egregy községek egyesítéséből jött létre 1946-ban.

1992. május 1-jén városi címet kapott.

A város fejlődését a turizmusra alapozza. Hatalmas népszerűségét természetesen elsősorban a gyógyító hatásáról ismert tónak köszönheti. A több mint 200 éves fürdőhagyományokkal rendelkező gyógyhelyet évente több százezer turista keresi fel.

A Hévízi-tó kialakulása

A Hévízi-tó különleges képződmény, hiszen ellentétben a többi melegvizes tóval, melyek általában vulkanikus eredetű talajon alakultak ki, a Hévízi-tó tőzegmedrű forrástó.

Mintegy 200 millió éve, a földtörténeti középkor elején, a triász időszakban tengervíz borította a környéket, a mai Dunántúli-középhegység helyét is. Ebből a tengerből Hévíz környékén hófehér dolomit, majd mészkő rakódott le. Még a Föld középkorában, a jura- és kréta korban (kb. 180-70 millió éve) a tenger visszahúzódott a vidékről. A kréta kor végén és a harmadidőszak első korában, a paleocénben, a mai Bakony hegység területén a trópusi környezetben bauxittelepek képződtek, majd felszíni hatásra áthalmozódtak. Ugyanezek az erők a felszín puhább rétegeit kikezdték, helyenként lepusztították, és ezzel megkezdődött a mészkövek, dolomitok karsztosodása.

A harmadidőszakban Hévíz közvetlen környékén az eocén, oligocén és miocén kor sem hagyott hátra rétegeket, a vidék továbbra is szárazulat maradt. A korszak utolsó időszaka, a pliocén viszont nagyon mozgalmas volt. Mintegy 10-12 millió évvel ezelőtt délkelet felől, a Kárpát-medence területére a Ponthusi-tenger sekély öble nyúlt. A közben kiemelkedő Kárpátok láncolata az öblöt elzárta: beltenger keletkezett. A beömlő folyók hamar édesvizűvé változtatták a tavat. Így alakult ki a Ponthusi-tengerből az édesvizű Pannon-tenger. Ebből a sekély vizű tóból akkoriban a Vértes, a Pilis, a Mecsek és a Bakony magasabb részei szigetként emelkedtek ki. A süllyedő tengerfenékre az évmilliók folyamán több száz méter vastag homok- és agyagréteg rakódott le, majd a tenger vize lassan eltűnt. A tengeréről elnevezett Pannon-időszak végén vulkánok törték meg a Dunántúl arculatát. A későbbi Balaton északi és déli partján – Fonyódon és Bogláron – bazaltláva ömlött a Pannon-tengeri rétegekre. A pliocén korszak végén, a pleisztocén elején (kb. 2-4 millió éve) a szél és a vízfolyások délnek hordták a pannon rétegek anyagának nagy részét. A vulkáni utóműködések első jele volt a hőforrások, így az úgynevezett Őshévíz feltörése. A pleisztocén kor közepén a földkéreg mozgása, beszakadása folytán két árokrendszer keletkezett. Ezekben gyűlt össze a csapadék, és kialakult a Balaton, mintegy 22 ezer évvel ezelőtt. Ekkor kezdődik a Hévízi-tó története is.

Több bizonyíték szól amellett, hogy a Hévízi-tó termálvize a geológiai múltban nem a mai szinten fakadt, hanem ennél jóval magasabban. Az Őshévíz első feltörési helye a rezi vár közelében, a Meleg-hegyen, 427m magasságban volt. A Keszthelyi-hegységet nyugatról határoló lépcsős törésvonalon az elmúlt 2 millió évben fokozatosan szállt alá a meleg vizű forrás mindig alacsonyabbra és mindig délnyugatabbra. Az Őshévíz második feltörési helye a cserszegtomaji Anna-kápolnánál volt (182m). A feltörő triász kori rétegben mozgó karsztvíz a pannon rétegek vizével keveredve alakította ki a cserszegtomaji hévizes barlangot. A feltételezések szerint a feltörési szint süllyedésének egyik oka a Keszthelyi-hegység emelkedése, a másik a Hévíz-völgy süllyedése volt. A Hévízi-tó vize mintegy 20-22 ezer éve tört fel mai helyén, a Balaton kialakulásával egy időben. Az előtörő meleg víz először a Balatonba ömlött. Klímaváltozások hatására azonban a Balaton vízszintje lesüllyedt. Az egykori tómederben az ott élő buja növényzet elhalt réseiből tőzegláp keletkezett. A Hévízi-völgy lápos, tőzeges, sík felszíne a tótól keletre kb. 1-1,5 km szélességben, a völgy keleti oldalán levő Dobogóig és a völgyet keletről határoló cserszegtomaji dombvonulatig terjed. Dél felé a tőzeges terület a Zala medréig húzódik, északon a Gyöngyösi csárda fölé nyúlik.

Először 1908-ban folytak búvárok segítségével vizsgálatok, hogy megállapíthassák a tó pontos mélységét. Ez először 1953-ban sikerült. Tudományos búvárkutatások 1972-től zajlanak, és a vizsgálatok során megállapították, hogy a forrás egy 38,5 méter mélységű, függőleges homokkőfal aljában van. A forrásbarlang szélessége 2-3 méter, magassága 60–80 cm, ezen percenként 30-40 ezer liter 39,5 °C-os víz áramlik át. A szűk nyílás azonban egy 14-17m széles üreg, az Amphora-terem kapuja. A termet egy iszapréteg osztja ketté. Itt ered a termálvíz: a keleti oldalon 26,3 °C-os, míg a nyugati oldalon 41 °C-os víz tör fel. Tehát a kráterbe megközelítőleg 10%-ban hideg, 90%-ban meleg források ömlenek.

A vízben található radioaktív szénizotópok mennyiségéből megállapították, hogy a forrás hideg erének kora – a beszivárgástól a feltörésig – 5-7 ezer évre, míg a meleg vizű forrásé 10-12 ezer évre tehető. A felszínről a mélybe kerülő vizek meglehetősen nagy területről, a Bakonyból, a Keszthelyi-hegységből és a Zalai-dombságról gyűlnek össze. Ennek egy része csupán kis mélységbe (pannon réteg) hatol – ez a karsztvíz zóna – és innen jut a hideg érben a Hévízi-tó „keverőbarlangjába”. A vizek zöme azonban jóval mélyebbre jut le, a triász kori dolomit rétegekbe, ahol erősen felmelegszik. Útja során különféle fémeket, kőzeteket old fel, majd innen újra a felszín felé áramlik, s jut el a forrásterembe.

A tó vízhozama az 1970-es évektől a Bakonyban folyó bauxit kitermeléssel együtt járó karsztvíz-kiemelés következtében rohamosan csökkent. A 80-as évek végén az eredeti vízhozam felét sem érte el. A tó megmentése érdekében 1989. április 20-án elrendelte a Minisztertanács a bánya bezárását. A döntés hatására növekedni kezdett a vízhozam, amely 2003-ban 400 liter/másodperc volt.