ULCISIA CASTRA
Szentendre a rómaiak korában
A Római Birodalom keleti határa a Duna vonala volt. A folyam partjain húzódó erődrendszernek, a limesnek fontos erőssége volt a szentendrei Ulcisia Castra - magyarul: Farkasvár. A II.század első éveiben épült a mai Dunakanyar körút-Paprikabíró utca-Római sánc köz által határolt területen. Az V.század első feléig fennálló erődítmény mintegy 1000 fős katonaság befogadására volt alkalmas. Jelentőségét mutatja, hogy benne római császárok - így 202-ben Septimus Severus, 214-ben Caracalla és 375-ben Valentinianus - is megfordultak. A vár körül elterülő vicus militarisban - a polgári településen - laktak a katonák családtagjai, valamint a katonaságot ellátó iparosok és kereskedők.
Míg az erődítményt és a körülötte elterülő települést a birodalom határának védelmére emelték, egészen más okokból keletkeztek a város határában a római kori villák. A közeli tartományi székhely, Aquincum nyugalomba vonult városi tisztségviselői és a légió kiszolgált katonatisztjei, a veteranusok körében divattá vált Szentendre határában birtokot szerezni, azon villát építeni és gazdálkodni. A rómaiaknak volt érzékük a természeti szépségek iránt. A legszebb helyeken, többek közt a Pismányban, a Bubánban, a Dömör-kapunál és az Ókuti-forrásnál építették fel villáikat. Az utóbbi a mai Szabadtéri Néprajzi Múzeum területére esik. Az Ulcisia Castrából kivezető egyik út mentén épült Villa Rustica feltárt falait régészek restaurálták. Az ötvenkét helyiséges épületegyüttes főbejáratát oszlopcsarnok díszítette. Légfűtéses, márvány mozaikpadlós lakótermeit, nagyméretű fürdőházát fali és mennyezeti freskók borították. A vízvezeték csöveiben az Ókuti-forrás vize folyt. Átriumos udvara, gazdasági épületei és a szerszámleletek arra utalnak, hogy tulajdonosai szőlőműveléssel foglalkoztak és fogadót tartottak fönn.
Szentendre a rómaiak korában élte meg első virágkorát. A rómaiak teremtettek először civilizációt e vidéken: utakat, vízvezetéket, kőházakat, ipart, kereskedelmet, szervezett társadalmi életet.
A kor hangulatát Szentendrei vízió c. versében Áprily Lajos - akinek mellszobra látható a róla elnevezett téren - így eleveníti meg:
Zuhog a fény a ház-sorok falára,
megtündököltet minden ablakot.
A római Castra Ulcisiára
valamikor itt így ragyoghatott.
Lábak dobbantak, had vonult kevélyen,
belerezzent minden útmenti ház,
íjak villantak, s ragyogott a fényben
ezer feketebőrű szír íjász ...
Napjainkban a rómaiak emlékét néhány falmaradvány, a Dunakanyar körút mentén kialakított szabadtéri római kőtár és több utcanév - Őrtorony utca, Pannónia utca, Római sánc utca, Római temető utca, Római várkert utca, Ulcisia-köz - őrzi. A nagyszabású római kori útépítések máig hatóan befolyásolták városunk szerkezetének kialakulását.
Az Aquincumból jövő limes út a mai Dózsa György út és a Kossuth Lajos utca vonalában haladt el a római tábor Dunára néző főkapuja előtt, majd tovább a Fő téren és a Bogdányi utcán át vezetett észak felé.
A Római Birodalom az V. században már nem tudott ellenállni a keletről jövő népvándorlás fokozódó nyomásának. A limes őrhelyeit és táborait sorra feladta.
Az V. század elején a hunok foglalták el vidékünket. A hunokat követő különböző germán népek közül a longobárdok nyomait a Pannónia telepen találták meg. A feltárt közel száz sír hazánk eddig ismert legnagyobb longobárd temetője. A longobárdok után ideérkező avarok két és fél évszázados uralmának már több helyi emléke is van. A legértékesebbek az itt talált pompás arany és ezüst sírleletek, amelyek arra engednek következtetni, hogy a VII.század elején Szentendre egy avar törzs fejedelmi központja lehetett. Az avar ötvösművészet eme remekeit a budapesti Nemzeti Múzeumban őrzik.
SANCTUS ANDREAS
A középkori Szentendre
A magyarság a IX. században vette birtokába Szentendrét és környékét. A honfoglaló Árpád fejedelem vezértársa, Kurszán fejedelem foglalta el. Serege és népe az itt talált római őrhelyet erődítménynek használta. Településük ettől északra, a mai Orbán kereszt környékén alakult ki. A feltárások szerint már a X. században itt temetkeztek.
Három nemzedékkel később Taksony lett a fejedelem, aki hadvezérének, Apornak a mai Szentendrét jelölte ki nyári szálláshelyül. Mindez már egy 1009-ben kelt - ma a veszprémi káptalani levéltárban őrzött - oklevélből ismeretes. Az oklevél szerint az államszervező István király a veszprémi püspökségnek adományozott - többek között - egy Visegrád megyei falut. A falu a Duna mellett fekszik - írja az oklevél - jobbra tőle az Aporig (ejtsd:Apor-ügy) folyó torkolata van. Az "ügy" a régi magyar nyelvben vizet jelentett. Történészek egybehangzó véleménye szerint Apor vize a mai Bükkös-patak, a meg nem nevezett falu pedig a mai Szentendre.
A magyar államalapítás idején tehát körülírva, még nem nevén nevezve, hanem a Bükkös-patakra való hivatkozással történik első ízben okleveles említés Szentendréről. Ezért a Bükkös-patak a szentendreiek számára nem csupán természeti képződmény, hanem a legfontosabb várostörténeti adat is.
A XII. században már oklevélkiállító székhely Szentendre. Neve, természetesen latinos alakban - Sanctus Andeas - Fulco hospes püspöki írnok 1146-ban Sanctus Andreasban kelt végrendeletében fordul elő. A végrendeletet II. Géza király még ugyanez évben Sanctus Andreas udvarházában kelt oklevelében erősíti meg.
Az udvarhelyek - a környéken Óbuda és Visegrád is - kezdetben a vándorló királyi udvar pihenőhelyei voltak. Megerősített udvarháza és temploma volt, amely mellett vasárnap vásárokat tartottak. A szentendrei udvarház valószínűleg a mai városháza helyén állott. A város neve az udvarház fölötti dombon épült templom védőszentjétől, Szent Andrástól származik.
A későbbi középkori település az egykori udvarház és a templom körül, a római kori utak mentén, nagyjából a mai belváros területén alakult ki. A belvárosban végzett ásatások során számos középkori épület maradványaira bukkantak, sőt a városfalat is megtalálták.
Szentendre a XIII. században főesperesi székhely, Pilis vármegye egyházi központja. Szerepét, jelentőségét földrajzi helyzete, a középkori magyar királyi fővárosok - Esztergom, Visegrád, Buda - közötti fekvése határozta meg. A további XIV., XV. és XVI. századi oklevelek a Szent András templomról, Sanctus Andreas lakóinak halászati, fát szállító hajó- és szekérvám jogairól, Esztergom és Buda közötti vámmentességéről, szőlő- és szántóbirtokairól, Bükkös-pataki malmairól, nemesi házairól szólnak.
Buda elfoglalása (1541) után Szentendre is török kézre került. A százötven éves török uralom alatt a város majdnem teljesen elpusztult, 1684-ben szabadult fel, de néhány évig még a Budát ostromló keresztény seregek felvonulási területe volt.
A Lotharingiai Károly vezette győztes szentendrei csata (1684) emlékét ma emléktábla őrzi a Károly utca egyik épületének falán.
A török uralmat a várdombi templom is csak nagy károsodással vészelte át. Huszonhat évvel a török alóli felszabadulás után, 1710-ben építették újjá. Ekkor nyerte el mai, barokk formáját. Legutóbb 1987-88-ban, a város II. világháború utáni történetében páratlan társadalmi összefogással ismét restaurálták. A várdombi r.k. plébániatemplom ma a város legjelentősebb műemléke, egyetlen látható középkori eredetű épülete, a város szíve, szimbóluma. Tere nyári rendezvények színhelye, természetes kilátóhely, ahonnan széttekintve ma már a szerbek építette XVIII. századi város képe tárul a szemlélődő elé.
SZVETI ONDREJ
A szerb város
Ahogyan a török előrenyomult a Balkánon, úgy kezdett egyre több balkáni főúr és főpap népével együtt észak felé húzódni. Azt remélték, hogy Magyarországot már nem tudják elfoglalni a törökök. Egyes források szerint bolgárok, majd dalmátok már a XV. században megjelentek Szentendrén is. Az utolsó, a legnagyobb menekültcsoport - mintegy hatezren - már a török uralom után, 1690-ben érkezett a romos, szinte lakatlan városba. Vezetőjük III. Arsenije Carnojevics pátriárka volt.
A Balkán különböző vidékeiről és településeiről érkező menekültek itt is megőrizték együvétartozásukat. Papjaik vezetésével külön-külön építettek maguknak templomot - eleinte fából -, s körülötte telepedtek le. Néhány évtized múlva a fatemplomok helyén újakat építettek, kőből és téglából. Az ismereteink szerinti nyolc templomból hét ma is áll. Négynek a neve is jelzi a vidéket, ahonnan a menekültek érkeztek.
A szerbiai pozserováciak a mai Kossuth Lajos utca és Vuk Karadzsics tér sarkán álló Pozsarevacskát, a szerémségi csiprováciak a Csiprovacskát (ma r.k. Péter Pál templom), az opováciak az Opovacskát ( ma református templom), a belgrádiak pedig a Beográdot vagy Szábornát, a mai püspöki templomot építették. Az izbégi r.k. templom eredetileg szintén szerb templomnak épült.
Tobakosok, azaz tímárok emeltették a Bogdányi utcai Preobrazsenszkát. Görög kereskedők építették Gyümölcsoltó Boldogasszony tiszteletére a Blagovestenszkát.
A szentendrei szerb templomok egytől-egyik a XVIII. században épültek, s a magyarországi barokk építészet jelentős alkotásai. A templombelsők a pravoszláv egyházi művészet remekei.
A szerb polgárság azonban nemcsak templomokat építtetett. A XVIII. század végén impozáns iskolaépületet is emeltetett. Az iskola belső életéről érzékletes leírást adott egy későbbi tanulója, Szofrics Pál . Diákéveim a szerb népiskola életéből fél évszázaddal ezelőtt Szentendrén, Magyarországon című munkája 1910-ben jelent meg a szerbiai Nisben.
A katolikus vallású dalmátok külön negyedet alkottak, a várdombi r.k. templom közelében, a Klisszán és a Szamár-hegyen rendezkedtek be.
A szerbek agilis vezetőik jóvoltából a törökök elleni háborús érdemeikért számos kiváltságot kaptak a császári udvartól: szabad vallásgyakorlást, bíróválasztást, iskolaalapítást, nyelvhasználatot és jelentős adókedvezményeket. A kiváltságok és a szorgalmas munka együttesen meghozta a maga gyümölcsét. A középkori magyar Szentendre helyén a XVIII. század közepére virágzó szerb polgárvárost találunk.
A meggazdagodásnak három forrása volt: a szőlő- és bortermelés, az ipar, valamint a kereskedelem és a szállítás. Két-három nemzedék például megtízszerezte a szőlőtermesztést és a kiváló vörös bor vízi és szárazföldi utakon Ausztriába, Csehországba és Lengyelországba is eljutott.
Az iparűzés és a kereskedelem nagyságának érzékeltetésére csak felsoroljuk, milyen céhekről tudósítanak a korabeli források. A textiliparban szabó, kalapos, paplanos, szőnyegkészítő, tógaszűcs és zubbonykészítő mesterek; a faiparban favágók, ácsok, asztalosok, kárpitosok és kádárok; a bőriparban kordovánosok, tobakosok, csizmadiák, szűcsök és nyergesek; a fémiparban aranyművesek, kovácsok, kerékgyártók dolgoztak. Éltek még rajtuk kívül Szentendrén hajósok, révészek, molnárok, bérkocsisok, hajóvontatók, szappanfőzők, festők, pékek és pipakészítők.
A város leggazdagabb polgárai a szőlőbirtokkal is rendelkező kereskedők voltak. Szerb Privilegiális Szentendrei Kereskedő Társaság néven már 1698-ban érdekközösségbe tömörültek. Céhük közel másfél évszázadig állt fenn. Ők emeltettek emlékkeresztet a város főterén 1763-ban, hálából, hogy a nagy pestisjárvány elkerülte Szentendrét. A Kalmárkereszt azóta is hirdeti a várost újraalapító és felvirágoztató szerbek városszeretetét.
A szerb kereskedő családok elsősorban a Fő téren és közvetlen környékén, a mai Dumtsa Jenő utcában, a Bogdányi utcában, a Görög utcában és a Duna-parton építették fel emeletes házaikat. Hatalmas - néha több szintes - pincéikben tárolták a bort; a földszinten rendezték be az üzletet; az emeleten lakott a kereskedő és családja; a magas padlástér pedig áruraktárként szolgált. Az építkezéshez felhasználták a római- és középkori romépületek anyagát. Házaikat gyakran a korábbi épületek alapjaira építették. Így alakult ki a belváros mai arculata: XVIII. századi egyszerű barokk és rokokó épületek középkori utcaszerkezet keretében.
Szentendre XVIII. századi jelentőségét az is növelte, hogy gazdagsága mellett a magyarországi szerbek egyházi és kulturális központja is volt. Először a pátriárka, majd a görögkeleti püspökség székhelye lett. A szentendrei ortodox egyházfők mindig szerepet játszottak a szerbség gazdasági és politikai kiváltságainak megőrzésében és gyarapításában. A gazdag szentendrei családokból származott több főpap is. Fiaik közül számosan magasrangú katonatisztként a császári seregben végigharcolták a napóleoni háborukat.
Itt született vagy élt számos szerb értelmiségi, akik közül sokan éppen a magyar felvilágosodás és később a reformkor eszméitől felbuzdulva küzdöttek a szerb nemzeti kultúra megteremtérésért. Így Jovan Belanovics , aki városi tanácsnok, majd a helyi szerb iskola és tanítóképző igazgatója lett. Itt született Avakum Avakumovics költő és zenész. Joakim Vujics, aki drámaírói, színműfordítói és szervezői munkájával a szerb nemzeti színjátszás megteremtőjévé vált; valamint Stefanovics Gábriel , aki elsőként küzdött a szerb népnyelv használatáért.
A század jellegzetes figurája Ráby Mátyás, akit - önéletírása szerint - 1784-ben II. József császár Szentendrére küldött a magisztrátus visszaéléseinek kivizsgálására. Jókai Mór , a nagy magyar mesemondó Rab Ráby című regényében Rábyt a szegények harcának vezéralakjává emelte. A regényből készített film hatására a városban egyenesen szabadsághősként tisztelik, teret, sőt vendéglőt is elneveztek róla.
SZENT ENDRE
A változások kora
A XIX. század első felében is - az előző évtizedekhez hasonlóan - hatalmas árvízek és tűzvészek dúltak a városban, elpusztítva sok polgár minden vagyonát. A legnagyobb árvíz - ami egyébként országos méretű csapás volt - 1838. március 13-án öntötte el a város alacsonyabban fekvő részeit. Százhetvenhét ház dőlt össze. A Péter Pál és a Kör utca egy-egy házának falán még ma is jelzi a korabeli tábla a víz legmagasabb szintjét. "Die Wasser hohe den 14 marz, 1838" felirattal.
Míg az árvizek "csak" a sík területen élőknek okoztak károkat, az 1882-ben bekövetkezett filoxéra járvány pusztítása a város egész lakosságát érintette. A virágzó szőlőkultúra kipusztulása azért okozott katasztrófát, mert a korábbi évtizedekben mindenki szőlőbirtokok vásárlásába fektette vagyonát, annyira jövedelmező volt a szőlő- és bortermelés. A szőlőbirtokos polgárok sorra tönkrementek. A szölőművelésből élő munkások és napszámosok pedig még jobban elszegényedtek. (A feljegyzések szerint a szőlőültetvények helyén újra nőtt erdő a Kő-hegyen.)
A Magyarország más vidékein kibontakozó gyáriparral és a fejldődő közlekedéssel szemben a város hagyományos kézműipara már nem volt versenyképes és eléggé jövedelmező. A tőkehiány miatt Szentendrén nem alakult ki a gyáripar. Létesült ugyan téglagyár, serfőzde, olajütő, gyártottak papírt, beindult a kocsi- és szerszágyártás, folyt kőbányászat és fakitermelés, működött fűrészmalom, mindezek azonban kapacitásukat és a foglalkoztatottak számát tekintve kisüzemeknek számítottak.
A század végére, ha lassan is, de megállt a város hanyatlása. Dumtsa Jenő , a város bírája, majd a rendezett tanácsú város első polgármestere, a határ mocsaras részét lecsapoltatta. Ezzel nagykiterjedésű szántóföldhöz jutott a lakosság. A kipusztult szőlők helyére néhány év alatt több tízezer gyümölcsfát telepítettek. Fellendült az állattenyésztés.
Jelentős változást hozott a lakosság életében az 1888-ban meginduló gőzvontatású helyiérdekű vasuti közlekedés. Egyre többen találtak munkalehetőséget a gyorsan iparosodó fővárosban. Megindult a Dunán a gőzhajójárat is.
Átalakul a város lakosságának összetétele. A szerbek hűsége őseik befogadásáért és a kapott kiváltságokért a Habsburg uralkodóház iránt töretlen volt. A polgári forradalom után a feudális kiváltságok általános megszűnése ugyanakkor idegen volt számukra. Az óhaza XIX. századi függetlenedése, majd visszanyert teljes önállósága pedig vonzotta őket. Mindezek miatt jelentős számban telepedtek vissza Szerbiába. Helyükre a környező települések német és szlovák nemzetiségű lakosai jöttek. A század végére, létszámukat tekintve csak a német, szlovák és magyar ajkúak után következtek a szerbek.
Az 1848-49-es szabadságharc idején a város kiállította a kötelező háromszáz nemzetőrt, de katonaságot hivatalosan nem küldött a honvédseregbe. Ennek ellenére számos szentendrei vett részt a szabadságharc csatáiban. Például Neskó Jenő, aki tüzértisztként védte Komárom várát. A szabadságharc leverése után hazatért. Apja, Papaneskovics Enthimius, gazdag és művelt kereskedő, városi tanácsnok volt. Az ő költségére végeztek az 1830-as években, elsőként, régészeti ásatásokat Szentendrén; magyar nemességet is kapott. A másik, sokkal ismertebb személyiség a bevezetőben idézett Ignjatovics Jakov, aki a váci piaristáknál és az esztergomi bencéseknél magyarul végezte tanulmányait. Ismerte Petőfi Sándort és huszártisztként harcolta végig a szabadságharcot. A fegyverletétel után szintén Szentendrén húzódott meg. Nagybátyja - aki ekkor a város rendőrkapitánya volt - titokban rokonilag figyelmeztette: ne mutatkozzék a városban, mert le kellene tartóztatnia. Később szerb anyanyelvén írt regényeiben korhű és hangulatos képet festett a város polgárainak életéről. Szülőházán emléktábla, a háztól nem messze mellszobra jelzi a késői utódok - szerbek és magyarok - tisztelgő emlékezetét.
A forradalom leverése után költözött a csendes, közömbös városba apósához Petzelt József honvéd alezredes, a Hadi Tanoda megalapítója és igazgatója. Itt halt meg, síremléke a negyvennyolcas ünnepségek egyik színhelye. Ma iskola őrzi a nevét.
A század neves szülötte Stéger Xavér Ferenc operaénekes. Kiváló tenoristaként fellépett a korabeli Európa valamennyi operaszínpadán. 1874-ben végleg visszavonult szülővárosába. Szívesen énekelte Erkel Ferenc operáit. A zeneszerző meg is látogatta Szentendrén. A városban, ahol inkább mint patikárius fiát ismerték, jótékonykodása miatt még a szegények is szerették.
A század második felének kétségtelenül legnépszerűbb egyénisége Dumtsa Jenő polgármester volt. Még életében utcát nevezetek el róla. Az 1888-ban megalakult Magyarországi Kárpát Egyesület Budapesti Osztályának választmányi tagja. Jellemző a polgármester aktivitására, hogy a kétszázharminchét taggal induló egyesületnek huszonkét szentendrei alapító tagja volt. A természetbarát polgármester széleskörű ismertségének köszönhetően, valamint annak, hogy a város megőrizte XVIII. századi hangulatát, Szentendrét és a Pilist kezdik felfedezni a fővárosi turisták. A kor nevezetes személyiségei közül Hauszmann Alajos, a kiváló műépítész a város határában, az Anna-völgyben öt- holdas birtokot vásárol és családjának 1885-ben nyaralót építtet. Természetszeretetére utal, hogy az ő kérésére állította le a mértéktelen erdőirtást a Dömör-kapui vízesésnél Dumtsa Jenő polgármester.
A korra jellemző, hogy sorra létesülnek a különféle egyletek, mai kifejezéssel élve civil szervezetek. Elsőként, 1874-ben, az önkéntes tűzoltó egylet, majd a Dunaparti Asztaltársaság, a gazdakör és a Katolikus Legényegylet. A város intelligenciájának egyesületét, a kaszinót 1892-ben alapítják. A század végén alakul meg a Javor (juhar) szerb egyházi dal- és olvasókör. Az egyesületek törzshelyül kiválasztottak egy hangulatos vendéglőt, s a rendszeresen visszatérő kirándulók is mindig ugyanabban a kerthelyiségben pihenték ki fáradalmaikat. Elevenen éltek a népi hagyományok, a dalmátok Szent Iván-napi tűzugrása és az esőváró dodolajárás.
Szeberényi Lehel - régi öregek visszaemlékezései nyomán - így írja le a Nepomuki Szent János-napi vízi ünnepséget:
" S mikor megjött az ünnep - Nepomuki Jánosé, ki a vándorok, hajósok és molnárok szentje, azon a tavaszba öltözött május középi napon felvontatták dereglyéiket, s valamennyi csónakjuk csak volt - a Papszigethez, itt alkonyattal felsorakoztak, vízi alkotmányaik peremét gyertyákkal rakták ki; a legnagyobb dereglyében pedig felállítva elhelyezték Nepomuki Szent János gyertyákkal megvilágított képét. Alatta foglalt helyet a rezesbanda, szünet nélkül harsogott a templomi ének. A kivilágított csónakok így ereszkedtek lefele a Dunán, mellettük szurokba mártott égő szalma koszorúk úsztak.
Elhaladtak a város alatt, a hajómalmok mellett, melyek ugyancsak gyertyafénybe öltöztek, hiszen a molnárok is védőszentjüket tisztelték Nepomuki Jánosban. Az alsó szigetnél aztán kikötött a sok gyertyafényes csónak és dereglye, ahol megjelentek fogadásukra a város vezetői; köszöntések hangzottak el, majd csapra verték a boroshordókat, melyekkel gavallérosan a magisztrátus rukkolt ki, s hajnalig állt a bál, a mulatság."
A századvég hozza meg a helyi sajtó megjelenését is. Két rövid életű lap, a Fáklyaláng és a Szent-Endrei Futár után 1899-ben jelenik meg a Szent-Endre és Vidéke. Megszakításokkal ugyan, de már elég hosszú ideig, 1916 januárjáig szolgálta a város érdekeit. A vasárnaponként megjelenő hetilapról Dumtsa Jenő polgármester ezt mondta:"...komoly, törekvő munkásságáról győződtem meg, a város ügyeivel tüzetesen és behatóan foglalkozik." Mondta ezt annak ellenére, hogy a lap kritikával írt a problémákról is.
Szentendrén is megünnepelték a honfoglalás ezredéves évfordulóját. 1896. május 9-én a képviselő-testület díszközgyűlésén a polgármester ünnepi beszédet mondott. A honfoglalást a közös hazában élő valamennyi nemzetiség ünnepének nevezte. A közgyűlésen egy jól tanuló növendék részére 60 forintnyi millenáris ösztöndíjat, a tűzoltók, tíz szegény özvegyasszony és a városi szegények részére 50-50 forint támogatást is megszavaztak. Eldöntötték azt is, hogy az 1896-os év a városi tisztviselőknek és alkalmazottaknak nyugdíjaztatásukkor három évnek számíttassék. Másnap reggel száz mozsárlövés zúgása jelezte az ünnepnap kezdetét. A képviselő-testület tagjai 9 órakor a református, 10 órakor a katolikus, 11 órakor az egyik ortodox templomban istentiszteleten vettek részt, este kivilágították a város utcáit és a főtéren a tűzoltózenekar térzenét adott. Emlékfákat ültettek, a városháza udvarán és az Orbán-keresztnél. Márványtáblát helyeztek el a városháza falán, amelyen ma is a következő szöveg olvasható:
Szeretett drága hazánk Magyarország
ezer éves fennállása emlékére
Szent Endrén 1896-ik évi Május hó 9-én
Szent Endre város közönsége
A fővárosi milleniumi bandériumban gyönyörű paripájával Husvik Lyubomir földbirtokos, városi tanácsnok képviselte Szentendrét. A boldog békeidők hangulatában élt a város majd minden lakosa.
SZENTENDRE
A festők városa
Kezdjük a festők városává válás történetét az egyik kezdeményező, a legaktívabb festő, Bánovszky Miklós visszaemlékezéseivel:
"Utolsó tanulmányi évemet töltöttem az 1926-os évben az országos Képzőművészeti Főiskolán Réti István festőművész-tanár osztályán ... Egy nap reggel azon tankodtunk, hogy most a főiskola után hol tudnánk nyáron szép természeti környezetben olyan helyet találni, ahol továbbra is együtt tudnánk dolgozni. Ekkor érkezett közénk Paizs-Goebel Jenő barátunk ... Elmondtuk neki, hogy nyári tartózkodásunkról tanakodtunk. Jenő barátunk ezután elmesélte, hogy bátyja előző nap Szentendrén járt. Bátyja, dr. Paizs (Goebel) Ödön az Est Lapoknál volt szerkesztő-újságíró. Még a polgármesterhez is elment. Távozóban volt, amikor a polgármester úr, dr. Starzsinszky László mondta neki: "Szerkesztő úr, adjon nekem tanácsot! Van nekünk - mármint a városnak - két kilométerre a várostól, Pest felé egy kis tanyánk. Három kis házból áll. A háború vége felé ezt járványkórháznak rendeztük be: vettünk hat összecsukható vaságyat, hat szalmazsákot és hat takarót. Szerencsére járvány nem volt. Az egyik kis házat kiadtam egy kétgyermekes asszonynak. De a másik kettő üresen áll. Mit tudnék ezzel csinálni?" Paizs Ödön művésznövendék öccsére gondolva azt ajánlotta: "Pogármester úr, ajánlja fel ezt a két üres kis helyiséget ingyen, szegénysorsú művésznövendékeknek nyári tartózkodásra!" A polgármesternek tetszett az ajánlat. Ezt mondta: "Küldjön hát ki, szerkesztő úr ilyeneket!"... Én másnap kimentem Szentendrére és felkerestem a polgármestert ... (A polgármester) elmondta, hogyan jutok ki a tanyára. A HÉV végállomásától a Budapest felé vezető úton balra, a kaszárnyaépületeket elhagyva keskeny, nyárfákkal szegélyezett, poros országúton kellett menni ... Hát nagyon kietlen hely volt ez. A sivár udvaron egy kerekes kút. A vize nem volt jóízű. Egy félig földbe helyezett, bedőlt verem. Ez volt minden a környéken. Szétforgácsolt láda darabjai hevertek szanaszét. Gondolkodtam. Fedél a fejünk fölött - gondoltam. Ha nem fog megfelelni a társaimnak, otthagyjuk. Visszamentem a polgármesterhez és azt mondtam: "Köszönettel elfogadjuk az ajánlatát." A polgármester megkérdezte: "Tessék mondani, kik még a híres művész urak?" Megnevezetem néhány szereplő festő és szobrászt. Láttam, hogy teljesen tájékozatlan ezen a téren. Ezután nagyon kértem, hogy legyen a segítségünkre. Elmondottam neki, hogy Nagybányát is a festők tették híressé. Ha most itt megtelepszünk, Szentendrét is a festők városává tehetjük. Művésztelepet létesítünk, a várost felfedezzük. Nevezetesség lesz."
Mielőtt tovább lapoznánk Bánovszky Miklós naplójában, folytassuk Szentendre történetét. Mutassuk be, hogyan köszöntött rá a huszadik század.
A belvárosi utcakép változatlanul őrizte másfél évszázaddal azelőtti arculatát. Kora reggel végigvonult a városon a tehéncsorda. Amikor elült a por, megjelent a városi szolga és addig dobolt, míg - megítélése szerint - elegendő számú publikumot össze nem verbuvált. Aztán jött a szöveg: "A kapitány úr nevében közzé tétetik..." Majd ugyanez németül és szerbül. Közben minden "kapitánynál" szalutált is egyet.
A patriarkális viszonyok értzékeltetésére idézünk T.J. feljegyzéseiből:
"Később, amikor már nagylány lettem, a kávédaráló - mert még mindig így nevezték a Budapesti Helyiérdekű Vasutat - már kétóránként közlekedett. No, de ezt sem szabad mai mércével mérni! Mert sokszor megtörtént, hogy jóval később indult, avagy hamarabb érkezett meg, mint ahogyan várták. Ezen nem is háborodott föl senki, jómagam sem. Ugyanis előfordult, hogy anyám Pestre készülvén, elkésett az öltözködéssel. Kérésére telefonáltam az állomásfőnök úrnak (aki családunk jó barátja volt), hogy még ne indítsa el a vonatot, mindjárt ott leszünk. A vonat megvárt bennünket, és az állomásfőnök úrnak még fegyelmitől sem kellett tartania, mert a fegyelmit akkor még nem találták föl!"
A század elejére jellemző, hogy számos új egyesület alakul, amelyekben ki-ki megtalálja a magának megfelelő társaságot. Létrejön a református és a katolikus cserkészcsapat, a leventeegyesület, a munkásegylet, az evangélikus nőegylet, Izbégen a polgári olvasókör és a népművelési dalárda. 1910-ben alakul a Szentendrei Sportegylet, amely nemcsak a sportolókat fogja össze, hanem - egészen a II. világháború kitörésééig - számos nagysikerű színielőadást is rendez. 1913-ban alakul meg a Szentendrei Városfejlesztő Egyesület. Korcsolyázó egyesületről is tudunk, amely hangversennyel egybekötött táncestélyt is rendezett.
1914-ben megdöbbenéssel fogadta a trónörökös meggyilkolásának hírét a város lakossága. Antolik Arnold polgármester arra szólítja fel a munkaadókat, hogy elsősorban a bevonultak családtagjainak adjanak munkát. A háború végén kitör a forradalom. Kucsera Ferenc káplánt a vöröskatonák agyonlövik, mert nem árulja el, ki adott harangozással jelet a kommunista diktatúra elleni felkelésre.
Az I. világháború, a forradalom és a trianoni békediktátum okozta országvesztés után lassan megindul a normális élet Szentendrén is. Ennek egyik bizonyossága, hogy 1930-ban a kaszinó utódaként létrejön a Szent András Céh, amely egészen 1944-ig működik. Célkitűzéseit akár egy mai civil szervezet is magáénak vallhatja: "Szentendre közönsége körében az általános és nemzeti műveltség, az irodalom, zene, művészet ápolásán és terjesztésén kivül, a város és környékének múltjára vonatkozó természeti viszonyainak s műveltségi állapotának megismerésére szolgáló adatokat, irodalmi emlékeket felkutatni; a város területén előkerült régészeti leleteket megmenteni; a város történelmi emlékű helyeit, műemlékeit a pusztulástól megóvni, közismertté tenni, emléktáblával megjelölni - s ezáltal a helyi kegyelet és a helytörténeti érzék szükségét a város társadalmának minden rétegében felkelteni, és így a helyi társadalmi életet is fejleszteni."
Az egyesület könyvtárában, játéktermében és társalgójában élénk társadalmi élet folyik. Rendezvényein - többek között - Szőke Lajos színész, Erdélyi József kétszeres Baumgartner-díjas író, s képeikkel Heintz Henrik és Bánovszky Miklós szerepelnek. A céh adja ki 1937-ben Genszky Géza gyógyszerész-író Vox humana című novelláskötetét is. Az egyesület éltetői, legaktívabb tagjai Csamprágh István ortodox püspöki titkár, Czibulka Gyula gyógyszerész, Dezsőfi Ferenc tanácsnok, Német László esperes plébános, Prohászka Tibor banktisztviselő és Vajda István református lelkész.
A két világháború közötti Szentendre - nagy erőfeszítések árán - kialakította a maga iskolarendszerét is. A század elején a római katolikus, a református, az ortodox egyház és az izraelita hitközség működtetett iskolákat. A kezdeti kis tanulólétszámú elemi tanintézetek után polgári iskolák is létrejönnek, sőt gimnáziumi tanfolyam is indul.
A korra jellemző a helyi újságok elszaporodása. A Szentendre és Vidéke hetilapot egy ideig a képviselő-testület anyagilag is támogatta. A kiadása néha szünetelt, majd újra megjelent. Mellette, helyette újabb, de csak tiszavirág életű lapok - a Szentendre és Vidéke Hírlapja, a Szent-Endre és Környéke, a Pestvidéki Hírlap és a Szentendre - próbálták tájékoztatni, vagy éppen befolyásolni a lakosságot. Több konzervatív, nemzeti, liberális vagy szocilaista színezetű elveket valló, kormányhű és ellenzéki párt harcolt a választók bizalmáért. Vezetőik és hangadóik gyakran - főként a helyhatósági választások idején - igyekeztek kihasználni az egyes polgárok vagyoni, vallásfelekezeti vagynemzetiségi hovatartozásából adódó kötődéseit. Az évszázados együttélés során azonban a különböző nemzetiségű és vallású szentendrei családok számára természetessé vált a különbözőség. Megszokták az együttélést és mindjobban közeledtek egymáshoz. Nem volt ritka, hogy össze is házasodtak. Az ellentétek leginkább a városvezetés szintjén jelentkeztek, mert a pozíció hatalommal és anyagi előnyökkel kecsegtetett.
Ami a város gazdaságát illeti: működött kőbánya, volt cement-, papír-, kocsi- és kéziszerszámgyára, a munkások többsége mégis a villamosított helyiérdekűn járt be dolgozni a budai és pesti üzemekbe. Kiterjedt volt a kertgazdálkodás. A fővárosi piacokon - amelyekre a "kofahajók" szállították az árut - keresett gyümölcs lett a szentendrei piszke, naspolya, dió, őszibarack és alma, később a szőlő is. Fischer Lajos ötven holdon fertőzésnek ellenálló tőkékkel minta szőlőültetvényt létesített. Jóval később szőlőnemesítőként Szűcs József országos hírnevet is szerzett. Mégis, a gazdasági világválság miatt az itt lakók jelentős részének igen nehéz életsors jutott osztályrészül. Mindemellett a század közepére a lakosság létszáma megduplázódott, mintegy tízezer lelket számlált. A vasútsoron és a város határában, a Pismányban és a Bubánban a Budapestről kiköltözők villákat építettek. Divattá vált ezekről képes levelezőlapot készíttetni. Többek számára állandó lakhellyé vált az eredetileg nyaralónak épült ház.
Ilyen város volt Szentendre, amelyet a fiatal festőnövendékek híressé akartak tenni. Szándékukat az idő igazolta.
Most pedig folytassuk Bánovszky Miklós visszaemlékezéseivel:
"Kiköltözésünk után elkezdtünk ismerkedni az ódon városkával. Nagyon érdekesnek találtuk; a pravoszláv templomok, emlékkeresztek és oszlopok, az 1200-ból való katolikus templom, a kálváriák, a régi lakóházak a múltat idézték; a városkán keresztül folyt a Bükkösnek nevezett patak ... Aztán a környékkel ismerkedtünk: Izbég, Szentlászló, a nagy Duna-sziget falvaival, a kitűnő forrásvizű Sztáravoda kirándulóhellyel a hegyek alján. Minden érdekelt, minden nap jobban és jobban lelkesedtünk és örültünk ... Ismételten mondottuk a polgármesternek, hogy kiállítást szeretnénk csinálni. Végre 1926 augusztusában megvalósult. Én, Heintz és Ónodi Béla rendeztük a Városháza nagytermében. Képeink jórészt előző művésztelepeken készült művek voltak. De néhány Szentendrén készült városképpel is szerepeltünk. Megfelelő plakátokat tettünk ki kirakatokba. Egynagy feliratos plakát-zászlót is kiakasztottunk a főtéren. Jeges újságírót hozott ki. Újságokban is megjelentek cikkek a kiállításról ... 1926. november 14-én csináltuk meg második kiállításunkat, ugyancsak a városháza nagytermében ... 1927.év késő tavaszán mentünk ki újra Szentendrére. A polgármester úr már elefeledkezett rólunk. Zavarban volt. A tanyai házakat másra használta fel ... Dühösek voltunk. Mondtuk a polgármesternek, hogy Endrén szeretnénk megtelepedni és művésztelepet alapítani. Jártuk a várost és környékét ... Egy napon a városból kivezető Deák Ferenc utcában fölfedeztünk egy nagy, szép gyümölcsöskertet. Ajtaja nyitva volt, bementünk. A földszintes, rossz karban lévő épületek lakatlannak látszódtak. A szomszédos lakóktól kérdeztük, kié ez a kert és mondtuk, hogy nem láttunk a romos házakban lakókat. Azt a választ kaptuk, hogy ez az ú.n. Szanatóriumkert. Az OTI tulajdona. Egy-két magányos lakó van ott, szükséglakásban ... Kértük hát a polgármestert, ebben a kertben adjon nekünk is lakást. Hallani sem akart erről. Mi a kertet alaposan megvizsgáltuk, művésztelepnek nagyon megfelelőnek találtuk. Három földszintes, sokszobás ház volt. Nem nyugodtunk. Újból kértük a polgármestert. Végül beleegyezett. Nagyon örültünk és köszöntük neki. Kezdtünk hát behurcolkodni ... Elhatároztuk, hogy önellátók leszünk, veteményeskertet is csinálunk ... A szobákat átalakítottuk alkalmi mesteremberekkel, úgy, hogy mindnyájunknak külön bejáratú szobája legyen. Nagyon sok dolgot magunk csináltunk ... A kert akkor a Dunáig ért. Átmenve az alacsony gáton ott fürödhettünk, strandolhattunk. Megvalósult a vágyunk, művésztelepünk lett."
Bánovszky Miklósék szentendrei honfoglalásuk harmadik évében, 1928. január 28-án, Bánáti Sverák József budapesti műtermében megalakítják a Szentendrei Festők Társaságát. Elnökül megválasztották Iványi Grünwald Bélát, alelnöknek dr. Starzsinszky Lászlót, illetve Szentendre mindenkori polgármesterét. Az alapító tagok: Bánáti Sverák József, Bánovszky Miklós, Heintz Henrik, Jeges Ernő, Onódi Béla, Paizs Goebel Jenő, Pándy Lajos és Rozgonyi László. A következő évben csatlakozott hozzájuk Barcsay Jenő .
A hazátlanná vált nagybányai festők Szentendrén otthonra találtak. Tevékenyen részt vettek a város társadalmi és kulturális életében. 1932-33-ban Bánáti Sverák József, Heintz Henrik és Onódi Béla freskóikkal díszítik a várdombi templomot. Az alapítók és a hozzájuk csatlakozók közül néhányan - Apáti Abkarovics Béla, Bánáti Sverák József,
Deli Antal, Ilosvai Varga István , Onódi Béla, Pirk János, Szamosi Soós Vilmos - később véglegesen Szentendrén telepszenek le.
A budapesti Nemzeti Szalonban 1930-ban, majd 1939-ben megrendezett kiállításaik, amelyeken az alapítókon kivül számos meghívott művésztársuk is szerepelt, meghozzák számukra az országos szakmai és társadalmi elismerést.
A II. világháború kitöréséig több mint harminc festő dolgozott hosszabb rövidebb ideig a művésztelepen, vagy látogatta Szentendrét, köztük a magyar piktúra olyan jeles személyiségei, mint Bálint Endre, Czimra Gyula, Ilosvai Varga István, Korniss Dezső, Vajda Lajos és Vaszkó Erzsébet. Többen, például Barcsay Jenő, Beck Judit és Szántó Piroska tavasztól őszig éltek és alkottak Szentendrén és csak télen költöztek a fővárosba. Czóbel Béla és felesége, Modok Mária egyenesen Párizs és Szentendre között váltogatta lakhelyét. Arról, hogy mit láttak meg a városból, álljon itt egyikük, Bálint Endre 1940-ből való írásának egy részlete:
" Szentendre pár év óta a festők városa lett. Nyaranta tömegével zarándokolnak különféle stílusárnyalatú művészeink Szentendre városába, ahol kora reggel elfoglalva egy sarkot a kopottfalú és düledező házak tövében festeni kezdik a város valamelyik részletét. A festőkön kívül kecskék uralják a vidéket, nélkülük elképzelhetetlen lenne a tájék ... Festők érdeklődése a város iránt azóta öltött nagyobb méreteket, amióta Nagybánya idegen kézre került; szeretetüket a város irányában sok minden magyarázza. Az egymásfölé épített házak érdekes szerkezeti megjelenése, a város színeinek állandó változása, a várost környező dombok varázsa, a Duna közelsége és egy nehezen tisztázható vonzás, amivel a művészeket magához közelíti ... Azt hiszem Ferenczy Károly volt az első "nagy" festő, akivel Szentendre dicsekedhetett. Azóta festők serege követte Ferenczyt... Ma már van "szentendrei iskola", amelynek képviselői a legkiválóbb fiatalok közül valók és akiknek erős hatásuk van a náluk még fiatalabb festőgenerációra."
A DUNAKANYAR KAPUJA
Szentendre ma
A II. világháborút követően a csendes kisváros jó tartózkodási helye volt az új rendszer mellőzöttjeinek. Köztük két nagyformátumú magyar írónak, Hamvas Bélának , aki a Bubánban kertészkedett és közben megírta a huszadik századi magyar irodalom egyik remekművét, a Karnevált. És Németh Lászlónak, aki Farkas Ferencék Bükkös-patak menti házában írta a Galileit (1953), egyik legjelentősebb drámáját.
Szentendre csak az 1960-as évek végén került az országos érdeklődés látókörébe. Kormányzati és megyei tervek alapján 1967-ben a város határában megindul a Szabadtéri Néprajzi Múzeum építése. A várost Pest megye kulturális központjának jelölik ki. Megkezdődnek a Szentendrei Teátrum előadásai.
Létrehozzák a Pest Megyei Múzeumok Igazgatóságát. A főépületben helyezik el a Ferenczy -család tagjainak alkotásait. A belváros műemlék épületeit felújítják képtárak és gyűjtemények céljára. A régi művésztelepet teljesen felújítják és 1969-ben új művésztelep épül a Kálvária úton. Megnyitják a Népművészetek Házát, valamint 1977-ben időszakos kiállítások céljára a Fő téren a Szentendrei Képtárat, ahol a szentendrei művészet 50 éves jubileumára kiállítást rendeznek. Katalógusában immár nyolcvanhét művész neve szerepel. Szentendre ismét a művészek városa lett.
Megjelenik Barcsay Jenő három könyve (Művészeti anatómia, Ember és drapéria, Forma és tér) amelyeket számos idegen nyelvre lefordítanak. A világhírt a Művészeti anatómia hozta meg számára, amelyet a világ szinte valamennyi művészeti egyetemén tankönyvként használnak.
A turizmus mind nagyobb méreteket öltött. A képtárak mellett egyre többen keresik föl a szépen fejlődő Szabadtéri Néprajzi Múzeumot és a jugoszlávámagyar államközi egyezmény alapján létrehozott Szerb Egyházművészeti Gyűjteményt.
A festők városa szervesen beépült számos író és költő életművébe is. A két világháború között festőbarátainak társaságában nyaranként a Pismányban időzőtt Kassák Lajos, aki Egy lélek keresi magát című regényében ír a városról, valamint Vas István, aki Miért vijjog a saskeselyű című könyvében ír ezekről az évekről. Őt később számos vers megírására ihlette a város és a táj. Hamvas Béláról és Németh Lászlóról már szólottunk. Az utóbbi évtizedekben nyári alkotóházat épített Jobbágy Károly, aki Szentendrei búcsú című kötetében adta közre a Bükkös-patak partján írt verseit. A szépírónak is kiváló Szántó Piroska a Hold utcában írta a Bálám szamarát. Vészi Endrét tucatnyi szép vers írására ihlették a Petyinán töltött nyarak. Hegyalja utcai lakóházában írta drámáit és elbeszéléseit Szakonyi Károly. Gyermekkorától volt "várostársunk" ( az ő kedvenc szava) Szánthó Imre , aki nemcsak linómetszeteivel, hanem írásaival is mesevárosnak láttatta Szentendrét.
Ezeket Szentendrei pillanatok címmel Gaján Éva gyűjtötte szép kötetbe. Ugyancsak itt jelent meg Tornay Mari első verseskötete, Az elmerült Duna, melynek ajánlásában Vas István nem kevesebbet jelentett be, mint azt, hogy "Szentendrének költője született." Az említettekről - valamint a magyar és külföldi irodalom más neves képviselőiről - Pethő Németh Erika - G. Sin Edit Írók, költők Szentendrén című kötetéből tudhat meg bővebbet az érdeklődő.
A belváros szerencsésen elkerüli a budai Tabán sorsát, nem bontják le, sőt a műemlék házakat táblával jelölik meg. Nem épülnek á a kor divatja szerinti ó lapos tetejű, többemeletes panelházak és toronyház sem. Társadalmi műemlék bizottság vigyázza a város arculatát.
1975-ben létesült a Pest Megyei Művelődési Központ és Könyvtár. Előcsarnokában ma is megtekinthető Barcsay Jenő világhírű Szentendrei mozaikja. Az újabb, jól dotált megyei intézmény felpezsdítette a város kulturális életét. A Szentendrei Nyár rendezvényei egyre színvonalasabbak lettek. A helybeli lakosság is olyan művelődési és szórakozási lehetőséghez jutott, amely korábban Szentendrén elképzelhetetlen volt. A Népszínház, a Vígszínház, vagy a Madách Színház társulatainak őszi, téli vendégjátéka jóvoltából - többek között - Csurka István, Déry Tibor, Gyurkovics Tibor, Illyés Gyula, Molnár Ferenc, Örkény István és Tamási Áron darabjait láthatta a közönség. És most csak magyar szerzőket említettünk.
Az 1970-es évekre azonban a lakosság kulturális lehetőségei és mindennapi életfetételei között - az egyenlőtlen fejlesztés miatt - óriási szakadék támadt.
Csak az évtized végére kezdett tért nyerni a felismerés, hogy nem lehet jó vendéglátó az, aki nem érzi jól magát a saját otthonában. Az ellentmondás feloldásaként telepszerű lakásépítések kezdődnek a Dózsa György úton, a Rózsakertben, a Füzesparkban, a Vasvári Pál utcában, és felépül a mai Püspökmajor-lakótelep. Magánházakkal beépült Pismány, Szentendre "Rózsadombja". Megkezdődik a város infrastrukturális elmaradottságának felszámolása. Közműépítési társulások alakulnak.
Bevásárló központ, szakorvosi rendelőintézet, új gyógyszertár, mentőállomás és új posta épül. Nagy jelentőségű a Barcsay Jenő Általános Iskola létrejötte, mert felépültével szűnik meg a két műszakos oktatás. A Móricz Zsigmond Gimnázium új modern épületet, a Rákóczi Iskola tanuszodát, az izbégi tornatermet kap. 1980-ban elkészül a Dunakanyar körút. Ez kedvezett ugyan a 11-es főút forgalmának, de négy sávjával kettészelte a várost. Jelentősen javul a városi közlekedés is.
Az irányított kulturális élet árnyékában a 70-es, 80-as években önálló egyéni és csoportérdekek is megjelennek. A szentendrei művészek legfiatalabb generációja megalakítja a Vajda Lajos Stúdiót. Létrejön a Grafikai Műhely, a Szentendrei Műhely Galéria, az Artúéria Galéria, az iparművészek Péter Pál Galériája, és magánvállalkozásként a Metszet Galéria. A Dunakanyar körút mentén 1986-ban felállítják Mészáros Dezső monumentális kőszobrait. 1987-ben megszületik és főhatósági engedély nélkül rendszeresen megjelenik a Szentendre és Vidéke hetilap. A művészek egyre szaporodó nyugat-európai, sőt amerikai kiállításait gyakorlatilag már nem ellenőrzi senki. A Petőfi Kulturális és Hagyományőrző Egyesület rendezvényein egyre több az ellenzékinek tartott vendég előadó. A Városi Tanács ülésén azt latolgatják, lehet-e, lesz-e többpártrendszer Magyarországon?
Az 1989-ben bekövetkezett rendszerváltással újra indult Szentendrén is a negyven évre megszakított polgári élet.
A gazdasági rendszerváltás mellett a szentendreiek gondolkodása is megváltozott. Amellett, hogy politikai pártok tagjai lettek, hosszabb-rövidebb távú céljaik eléréséhez egyesületeket hoztak létre. Ma már a szentendrei polgári lét minden területén megtalálhatók a civil szervezetek: az egymásra figyelő szomszédoké, a mozgáskorlátozottaké, a természetvédőké, az állatvédőké; nem beszélve a hitbuzgalmi, kulturális és sportegyesületekről. A civil szervezetek jellegzetes típusai az egyes városrészekérdekképviseletei, amelyek a városvezetésnek egyre fontosabb partnerei. Helyi újságok és rádió formájában jelen van a média. Kíséreletek folynak a helyi televízió megteremtésére is. Kiteljesedett az egyházak hitélete, kulturális és karitatív tevékenysége. Templomaikban nyilvános hangversenyeket rendeznek. A katolikus egyház általános- és középiskolát tart fenn, a református egyház gimnázium és kollégium létrehozásán fáradozik. Kialakulóban van az öntevékeny polgárok társadalma.
Az utóbbi évtized nagyarányú építkezéseinek köszönhetően mára a kor igényeihez igazodó iskolarendszer alakult ki a városban.
A Pest Megyei Művelődési Központ és Könyvtár megszűntével megalakult a Dunaparti Művelődési Ház. Jelentős értéket képviselnek és élvezik a város támogatását a Filibili népdalkör, a Javor kórus, a Kecskés együttes, a Musica Beata vegyeskórus, a Régizenei együttes, a Szent Cecilia kórus, a Szentendrei Kamarazenekar, a Szentendre néptáncegyüttes és a nagymúltú Vujicsics együttes.
A város az elmúlt évtizedben szabadon alakíthatta külkapcsolatait. Szentendre jelenlegi - nagyjából azonos lélekszámú - testvérvárosai a németországi Wertheim, az angliai Huntingdon-Godmanchester, a franciaországi Salon de Provence, a finnországi Uusikaupunki, a horvátországi Stari Grad, a szerbiai Krusevac, valamint a romániai Kézdivásárhely és Zilah . A kölcsönös cserelátogatásokon egyre több fiatal vesz részt. A sportversenyeken a szentendreiek gyakran viszik el a pálmát és megtapasztalják az idegennyelv tudás hasznát és örömét.
Szentendrén - részben az iskolákban, nagyobb részt a tanintézeteken kívül - élénk sportélet folyik. Aktív sportolóként, szurkolóként, vagy akár szpozorként bárki részt vehet az asztalitenisz, baseball, dzsúdó, horgászat, futás, labdarúgás (nagy- és kispályás, terem) íjászat, lovaglás, karate, kerékpározás, kézilabda, kosárlabda, lövészet, sakkozás, tenisz, természetjárás és úszás sportágakban.
Megszűnt a tiltó, tűrő és támogató művészetpolitika. A szentendrei művészek is szabadon folytathatják alkotó tevékenységüket, rendezhetnek kiállításokat, alakíthatnak társulásokat. A szentendrei művészet fogalommá vált egész Európában.
Az a meggyőződés, hogy egyéni, részleges és alkalmi kiállítások helyett a szentendrei művészet egészét kell bemutatni, már régóta érlelődött művészek és művészetpártolók körében. Deim Pál festőművész ismerte fel, hogy a Bogdányi utcai volt fűrészmalom használaton kívüli impozáns épülete alkalmas erre a célra. Nagyívű elképzelésének megvalósítására 1991-ben létrehozták a Szentendre Művészetéért Alapítványt, melynek sokáig ő volt az elnöke is. A program a megvalósulás stádiumában van. A város vezetése és társadalma nagy reményeket fűz az épülő Művészet - Malomhoz.
Hann Ferenc művészettörténész szerint az úgynevezett szentendrei művészetet még senki sem írta le, s nem is nagyon lehet leírni. Barcsay Jenő egyszer azt mondta:
"Szentenrén éltem és Szentendrén alakítottam ki a festészetemet, azt a valamit, amiért nekem érdemes volt küzdenem és élnem. A Szentendrén látott dolgokban, a természetben látott jelenségekben igenis élet van, művészet van. Élnek azok a formák, színek, vonalak, amelyeket csak festő vehet észre."
Lehet, hogy ilyen egyszerű az egész? Mindenesetre a genius loci, e transzcendencia, értelemmel meg nem ragadható szentendrei szellem létezését és folytonos munkálkodását Barcsay Jenő ( és Vajda Lajos ) művészetén kívül mi sem bizonyítja jobban, hogy a városnak olyan meghatározó egyéniségű szülöttei is vannak, mint a szuverén festői életművet építő Balogh László , Deim Pál és a már elhunyt Kósza Sipos László , valamint az öntörvényű szobrászi világot teremtő Farkas Ádám, akikhez méltán sorolható a régi szentendrei kovácsmesterek művészetét újrafogalmazó kovácsművész, Lehoczky János . Ők azok, akiket a genius loci végigkísért egész eddigi életpályájukon.
A város együtt él természeti környezetével és szomszédaival.
Szentendrén kinyílik a Dunakanyar kapuja, és elénk tárul a Pilis rengetege. Évtizedek telhetnek el, míg bejárjuk a Dömör-kapu, a Kő-hegy, a Lajos-forrás, a Rám-szakadék és a Sztara-voda tájait; megmásszuk a Hirsch-orom, a Nagy-Kevély és a Prédikálószék csúcsait; és a Vörös-kő sziklaormáról lenézve kedvet nem kapunk végig kerékpározni a dimbes-dombos Szentendrei-szigeten Oroszitól Monostorig.
Zavarba jövünk, ha választanunk kell a leányfalui és lepencei strand, vagy a Szentendrei Duna-ági vízitúra között.
Az érdeklődő - legyen az helybeli lakos vagy turista - Pomázon megnézheti a helytörténeti gyűjteményt, Pilisszentkereszten a ciszterci monostor középkori romjait, Dobogókőn a természetjárás emlékházát, Leányfalun a Móricz Zsigmond gyűjteményt. Visegrádon bejárhatja az alsóvárat, a Salamon-tornyot és a királyi palotát. A fellegvárból széttekintve elmerenghet Magyarország középkori nagyságán és ezer éves történetén.
Kövessen minket